Charlie Hebdo, azaz amikor a humor már nem vicces


Mindenekelőtt nagy kár azért ami történt, a tehetséges és bátor újságírókért, a gyilkosokért, túszokért. Kár, hogy ezáltal még jobban elmélyül és nem csak Francia országban, a vallási és kulturális feszültség.
Bármilyen fontos tapintattal lenni a tragédia miatt szenvedőkre, látnunk kell azt is, hogy éppen ők, a főszereplők, akik meglehet, külön-külön mind azt hitték, hogy jó elvek harcosai, valójában mind csak áldozatok. Mindkét fél áldozata egy olyan lelkületnek, amely nem épít, hanem rombol. Ami viszont árt, azt nevén kell nevezni.

- Az egyházzal, Bibliával kapcsolatos karikatúrát te is készítesz. Szerinted, meddig lehet elmenni ezen a téren, hol a határ?

A karikatúra azért kell sebezzen, sértsen, hogy segítsen feleszmélni, másként is látni, mint ahogy belülről látom magam azért, hogy gyógyítson, javítson, építsen utána vele.
Gyógyított biztosan egyházi, állami és másféle képmutatást a Charlie Hebdo. De amikor nem a vallás és az intézmények hibáiba meríti tollát, hanem a hit lényegét tapossa, akkor már nem gyógyít, csak rombol. Amikor nem csak megkérdőjelezi, hanem a legaljasabb összefüggéssel sározza be azt, ami másnak a legszentebb, akkor sajnos, ő is kezd hasonlítani gyilkosához, aki öl és rombol. Mert amit letiport, annak helyébe önmagát erőszakolja oda. Ez viszont már nem szabadság aminek azt hiszi, hogy a nevében cselekszik. Az az emberhez illő ugyanis, hogy tükröt állítanak elém, ha kell görbe tükröt, hogy jobban lássam, hol a baj, majd én ennek alapján döntök, mit teszek. Változtatok, vagy eltöröm a tükröt. Isten sem erőlteti rám a változást, hanem felajánlja és segít, ha akarom.  Az erőszak nem isteni módszer.

- Azt sérelmezi a világsajtó, hogy a szabadság, szólás és sajtószabadság súlyos megsértése is az ilyen terrorcselekmény.

Nyílván, a megfélemlítés és az erőszak ellen mindenütt küzdeni kell, de a másik végletbe sem szabad esni. Mert nincs teljes, határtalan szabadság. Ez a bálványozott, mindenek felett álló, minden mást felülbíráló és lenéző, kigúnyoló extrém, bennünk bujkáló ősi liberalizmus, nem a szabadság. Ugyanígy, a gyilkolásra ösztönző hit is beteg hit.
A szabadság más, olyan, amelyiknek szabad vissza nem ütni, szabad magát korlátozni, azaz szeretni. Olyan mint Jézus. Mert Isten sem tesz bármit, pedig tehetne. Az igazi Isten. Ettől hiteles és igazán nagy. Ahogy Jézus mondta: ha megütnek, akkor vagy erős és tiszta, ha nem ütsz vissza, sőt, ha még ezen túl jót is teszel (Mt 5, 39-45). Ő ezt tette következetesen. Ebben a párizsi csatában egyik sem volt szabad, hanem rab. Egyik fél sem szeretett. Egyik fél sem fékezte önmagát. Sajnos.

Ezért árnyaltabban kell érteni szólásszabadság fogalmát. Nem mondhatok bárhol, bárkinek, bármit. Az üzenetemet igazítanom kell ahhoz, akivel kapcsolatba akarok kerülni gondolkodásához, hitéhez, neveltetéséhez, történelméhez. Ha ezeket nem veszem figyelembe, még ha jó is a szándékom, könnyen félreértenek és katasztrofális lehet az eredmény.
A Charlie Hebdo tudta, hogy Franciaország második legnagyobb vallási közösségét is mélyen sértegeti (Katolikus: 83-86%,  muszlim 5-10%, protestáns 2% zsidó 1%), és ők korábban, többször is vissza támadtak. Tudatos vállalása volt ez egy olyan veszélynek, ami egészen más esetben is, ahol a határokat feszegetjük, előre látható, hogy tragédiával járhat.  Ők tudták mit vállaltak. Nemrég, egyik karikatúrájukkal szinte számon is kérték, hol a megtorlás? Bátorságukat, vagy inkább vakmerőségüket nem kérdőjelezi meg senki.

Miért érte meg mindezt vállalni hosszú éveken át?
Csak sejteni tudom, mi lehetett a Charlie Hebdo szándéka, amikor nem csak a társadalmi visszásságokba, de minden nagyobb vallás szentségébe beletaposott.
Egyébként egyre hangosabb az egész világban ez, a legszentebből is gúnyt űző Istentől elszabaduló-liberális mentalitás, melynek megtestesítőjének, vagy inkább karikatúrájának tűnik számomra néha a szatirikus lap szerkesztősége. A legszentebb ugyanis az élet és a vele kapcsolatba hozott Isten. Aki ezzel játszik, olyan mint az orosz rulettező, aki az egy golyóval megtöltött pisztolyt sütögeti el a halántéka mellett. Csakhogy most ebbe a fegyverbe éppen ők tettek be még egy töltényt, muzulmán részről.

- A merénylet a sajtó és az ember szabadságért küzdők megfélemlítésére irányult? A fundamentalizmus letaposta, megbüntette  a liberalizmust?

A sajtószabadság megfélemlítése?
Tényleg szükség van arra, hogy a sajtó legyen az az udvari bolond, amelyik meg meri mondani. Csakhogy az udvari bolondot is a király alkalmazza, és hagyja működni. Szükség van rá, mert jobb ha a bolond mondja ki azt a dolgot, és nem a király, vagy bárki más udvari méltóság. Ez ma is így működik. Másrészt arra is nagy szükség van, hogy valaki bekiabálja bátran, hogy nincs ruha a királyon. Az egyháznak is szüksége van, és minden társadalmi szerveződésnek, nem csak az egyes személynek, hogy képet mutatva nekik, szembesítsék képmutatásukkal. 

De nincs szabad sajtó. Az csak egy jó ideál. Egy mérce. Akárcsak az, hogy az egyházban a tagok szentek legyenek. Legfeljebb szeretnének azzá lenni.
Azért sincs igazán szabad sajtó, mert mindenki akaratlanul is hozza magával neveltetését, sérelmeit, lázadását, világnézetét. A Charlie Hebdo magát baloldali szatirikus magazinnak nevezte. Tehát ő maga is elkötelezett. Aki elkötelezett, az nem szabad, de kap egy viszonylagos mozgásteret. Hogy milyen hosszú az a kötél …  az sok mindentől függ. A Charlie Hebdo esetében több évtizedig nyúlt a kötél muzulmán részről is, hiszen nem ez volt az első támadás a szerkesztőség ellen (2011-ben bomba robbant a szerkesztőség előtt).
Úgy látom, jól jött a lap a francia kormánynak, mert a legnagyobb kisebbségével, a több mint 2 millió muzulmánnal már több éve birkózik odahaza. Kellett a francia olvasóközönségnek, lásd az óriási példányszámot, mert volt, van egy ilyen szélsőséges érzéseket megtestesítő, visszafojtott vágyakat kiélni engedő kiadványra társadalmi igény. Az ilyen szatirikus lap társadalmi szelep is, melyen keresztül levezetődnek indulatok. Csakhogy ugyanakkor olaj is lehet a tűzre, ahogy az egyik számban ezt találóan meg is rajzolták. Az, hogy ebben a tűzben most ki süti meg a pecsenyéjét, azt nehéz megjósolni. Ugyanis, sajnos nem minden az a sajtóban aminek láttatják velünk. Oda is sokszor manipulált vagy szűrt információ érkezik. Romániában is tapasztaltuk ezt már 1989 decemberében, hogy milyen ügyesen lehetett a képernyőn keresztül forradalmat irányítani. Így egyesek akarva, mások nem tudva mit tesznek, beálltak a nagy színdarabba.
Ezért intenék óvatosságra most is mindenkit, mert túl hamar fekete-fehér következtetéseket levonni, elsietett lépés lenne.
Nem hiszek „a szabad sajtóban”, és gyanúsnak tartom azt, ha valaki sokat lebegteti ezt a címkét, mert akkor valószínű, hogy csak takarónak használja. Ugyanis a jó sajtó nagyon sok pénzbe kerül, és aki sok pénzt áldoz rá, az azt valami érdekért fekteti be a médiába.
Az, hogy a francia kormány 1 millió eurót adományozott most a lapnak, szép gesztusnak tűnik, de valójában ezzel kivégezte a lap, szerintem amúgy is csak látszólagos függetlenségét.


                              

- Kinek szolgál hát a Charlie Hebdo szatirikus lap?

Attól félek, hogy ez a kiadvány is jó eszköz volt arra, hogy a francia kormány a muzulmán kisebbséget integráló politikájának a malmára hajtsa a vizet. Köztudott, hogy évek óta komoly feszültségek és összetűzések vannak emiatt az országban, de nem csak, hiszen Európában és máshol is többfelé gyakran fellángol a muzulmán-keresztyén ellentét.  Ezért a nem keresztyén és nem európai közösségek integrálása tényleg komoly gond, mert nem csak a kultúra, de a vallás is homlokegyenest ellenkezik.
Ebben az esetben úgy tűnik, egyre többen azt a megoldást szorgalmazzák, és ilyen irányba tolják a törvényhozást, hogy az idegen integrálódjon azzal, hogy elhagyja és elfelejti azt, amije eddig volt, kultúráját, nyelvét és vallását is, az európai legyen toleráns azzal, hogy ő is elhagyja vallását, nyelvét és kultúráját természetesen nem. Több országban igyekeznek korlátozni a saját vallási jelképek használatát azért, hogy egymást ne sértsék a felek. Lehet ez az egymást tisztelő tapintatosság jele, de az elnyomásé is.  Sajnos, inkább az utóbbira látunk példákat. A jobb megértés kedvéért, ha ezt most áthozom erdélyi helyzetünkre, ahol pl. a protestáns államelnök megválasztása után rögtön elvárták tőle, hogy vegye fel az ortodox hitet, ahogy általában elvárják a kisebbségitől is, hogy integrálódjék, lehetőleg úgy, hogy elfeledje önazonosságát, mert csak akkor lesz jó állampolgár, akkor érthetőbb, hogy a Charlie Hebdo esete sokkal többről szól, mint amit most a lőpor-füst homályában próbálunk kifürkészni.

Példa erre, hogy most karácsony előtt Francia országban vita lobbant ki a sajtóban arról, hogy a betlehemi jászlak köztereken való elhelyezése sértheti a nem hívőket, akkor a Charlie ezt azzal tetézte, hogy a nyilvános WC-kbe betlehemi jászlakat követelt. Ugyanis a „lieux public” kifejezés közteret és nyilvános WC-t is jelent, amit lapjában úgy illusztrált, hogy a kis Jézust a török WC táljába fektette bele.
Ezen az úton hamarosan a harangozás megszüntetése, a templomok bezárása, a tornyok lebontása, és minden nyilvános vallásos megmozdulás betiltása lesz a következő lépés, mert folyamatosan zavarja a másként gondolkodót. Csak őt. Fordítva persze nem. A hívő embert nem zavarhatja az ateista gúnyolódása és zajos önreklámozása. Nem, mert szeretni tanult, és próbál, ha tanult Jézustól. 
Ebbe az agymosó és lélekszikkasztó diktatúrába viszont belekóstoltunk már néhány évtizeddel ezelőtt a világ vörös sarló által egyen-gondolkodásra és egyen-hitetlenségre kényszerített részén. Elhamvadt ez az őrület valamennyire Keleten, de most íme visszajön Nyugatról újra hozzánk.


- Meddig lehet elmenni a szatírában, különösen ha az a hitet érinti?

Emberét válogatja, hiszen ki több, ki kevesebb kritikát nyel le. A vallások esetében is valahogy így van. A muzulmán vallás, de annak idején az Ószövetség is az istenkáromlást halálos bűnnek tartotta, és azt megfelelő eljárás keretében büntette. Ez ezért volt  természetes, mert a vallás egyben az állam alkotmányét is jelentette. Aki pedig  felségsértést követ el, az életével játszik.
Ezzel szemben Jézus teljesen mást  szabályt fektetett le, amit gyakorolt és tanított is következetesen: a gyilkosaiért imádkozott és nekik megbocsátott. Mondja, hogy kérhetne seregnyi angyalt, hogy verje szét a gonoszokat (Mt 26,53), de nem teszi, inkább meghal, hogy időt, esélyt és szeretetet adjon az eltorzult embernek arra, hogy meggyógyulhasson. A büntető-törvény helyett, a szerető-törvényt alapozta meg.
Ezért lehetett az, hogy bár a Charlie lap a keresztyén hit legszentebb dolgait is sorozatosan és mélyen sértegette, talán kegyetlenebbül mint a muzulmánokat, mégis, a szerkesztőségbe nem Jézus nevét, hanem Allah nevét kiáltó terroristák törtek be gyilkolni.
Ez az alapvetően más a keresztyén hitünkben a többivel összehasonítva, hogy nem azt mondja, hogy teljesítsd a 10 pontot, és akkor jó leszel, hanem, hogy én ajándékba adom neked a 10 pontot, fogadd el, mert tudom, soha nem tudod elérni. Ez az ajándék, (szeretetnek, vagy kegyelemnek is nevezzük, vagy inkább Krisztusnak) ez fog megváltoztatni. Ez a legvonzóbb ajánlat a „vallások piacán”. Én ezért vagyok hívő keresztyén.
Csakhogy ezt nem látják sokan és talán maga a szerkesztőség sem értékelte, hogy egy keresztyén bölcsőből felnövekedve most, mint egy nagy kamasz pontosan annak a háznak az alapjait ássa alá, amely neki otthont ad.
Ugyanilyen elvakítottan, sokan a keresztyénséget összemossák a muzulmán hittel és az egész terrortámadást, vallásellenességük igazolására használják ki gyermeteg módon.  Remélem, ez a szerkesztőség is, inkább elvakult volt és nem tudta mit tesz.

- Meddig lehet tehát eltűri a maró humort, vagy a provokációt?

Ha rombolok, építsek is.
Azzal a lelkiséggel van gondom, amit e mögött a szerkesztőség mögött is felfedezni vélek. Hangsúlyozom, nem ítélem el a lemészároltakat, hanem azt gondolom, hogy ők rabjai voltak egy olyan eszmének, amelyik kezdettől fogva sok álarcot öltve itt jár bennünk. Néha ez liberális, humanista, hol jobb, hol baloldali, máskor ateista, vagy tudományos, van mikor meg éppen vallásos köntös mögé rejtőzik. Nem ez a lényeg. De a mozgatója az, hogy a Legfelső helyébe, az ember önmagát helyezi. Önmagát isteníti.
Ő, vagyis én mondjam meg mi a jó és a rossz, én bírálok mindenkit, én diktálok mindenkinek, én felülmúlhatatlan vagyok, nekem mindent szabad, nekem jogom van az istenkáromláshoz is. Úgy látom, a lappal ezt üzente, ezt próbálta elérni a szerkesztőség.
Nekem ezzel a szellemiséggel van gondom, ami nyilván bennem is helyet keres, és amit ma sokan tudatosan hintenek, mint társadalmat, értékeket bomlasztó ősi konkolyt.
A  lap interneten elérhető egyes kiadványait szemlézve, amúgy tűnik, hogy a sok jó üzenetet túltengte ez a csúfondáros rombolás. De amit ledöntött, annak helyébe  egy ember felé magasló jó mércét nem tudtak állítani. Unalmas volt már ez a lefitymáló, mindent kifigurázó, minden szennyel bekenő lelketlenség, üresség. Ez, sajnos már nem volt sem szabadság, sem jó humor, hanem ez egy szánalmas, mindenből gúnyt űző szerencsétlen ember képe, aki másokat hátra rúgva magasra kapaszkodik és mindent, amit a tetőn talál, szétrugdos.
Ha ez a maximum, ez az élet-ideál, amit ajánl nekem, ha ez a szabadság, akkor nem kell, mert kényszer és diktatúra liheg belőle, amely mindenkire kinyújtja a nyelvét, és mindenkiről lerántja az alsóneműjét. Gyenge. Unalmas. Ebből a szatirikus kiadványból mégis, heti tekintélyes 60 000 példányszámra szüksége volt Francia országnak. Elgondolkodtatóan magas, de mégiscsak bíztató szám, hiszen 100-350 000 között mozog a vezető francia országos lapok példányszáma a 65 milliós országban.


- A karikatúráért nem csak ők fizettek életükkel.

Az elveiket vállalók, kimondók sora megszámlálhatatlan, de én a mostani ügyben az egyik érintettre gondolok. Jézusra.
Sokan nem tudják, hogy Jézust a Mindenható karikatúrájának látták, mivel ő azt mondta magáról, hogy Isten fia. Ezért végezték ki. Mondhatnánk, hogy ő volt az egyik legkülönlegesebb karikaturista és egyben karikatúra, akit istenkáromlásért kivégeztek (Mt 26, 63-66). Hiszen benne csak egy embert láttak, egy olyan személyt, aki magát Istennel helyettesíti. Azok végezek vele, akik azt hitték, éppen Isten tekintélyét védik. A helyzet tragikomikumát ma is jól szem előtt kell tartanunk, mert bár a szereplők változnak, de a hibát állandóan ismételjük.
A mesteri viszont a Jézus-istenkáromlónak ítélt karikatúrában és kivégzésben az, hogy az áldozat következetesen szeretetet és nem gyűlöletet ültetett el hallgatóiban, olvasóiban, fegyvert nem fogott, szavaiban, közlésében, így is mondhatnám, karikatúráiban, (tényleg sok groteszk képet használt) szenny nincs, elveit nem erőltette rá senkire, gyilkosainak megbocsátott. Ez a következetes szelídség és tisztaság már két évezredek óta állja a sok gúnyt, sárdobálást, befeketítést és félremagyarázást, balga szolgáinak, papjainak a képmutatását és bűnét, és állni fogja tovább is, ha kell akár a föld alatt, a katakombákban is.
A Krisztust hordozó mai testnek, embernek, egyháznak sok visszataszító vonása van, ma sem kívánatos az arca (Esa 53,3), ezért sárba lehet taposni, ezt teszik sokan, vagy pedig meg lehet keresni a sárban rejlő igazi kincset (Mt 13,44).


Agnus Rádió, Vasárnapi beszélgetés, 2015. január 18.
Kérdezett: Szegedi Csaba











VASÁRNAPHÉTFŐ


Év végi leltár egy rádiós kukájában 2010

   

Beszéd közben is botlik nemcsak rádiós, hanem a mikrofonvégre kapott áldozat is, sőt néha humoros helyzeteket hoz elő maga az élet.
Íme néhány ízelítő ezekből. 
    
   

Kedves levél érkezett karácsonykor szerkesztőségünkbe Német országba szakadt atyánkfiától, aki onnan hallgatja a világhálón az Agnus Rádiót. Karácsony üdvözlő sorai után ezt írja:  „köszönettel vennénk, ha a Letöltések rovatban megtalálhatnánk a ma reggel (2010. 12. 25) 
elhangzott karácsonyi prédikációt/istentiszteletet főitszteletű Pap Géza püspök urunk szolgálatával, mely a Fülbejó műsorban hangzott el.”
   
Micsoda? Istentisztelet a Fülbejó könnyűzenei műsorban? - meredek rá a sorokra.  Hát igen, a hétköznapi műsorrács nem tudja, hogy közben karácsony szombatja pénteken volt, és első napja pedig szombatra esett. Így a könnyűzenei műsor helyett igehirdetés szólt. Átírni a honlapon a műsorrácsot egy napra, bizony eléggé nehézkes munka!
     
Iramodik is már kaján fantáziám és magam előtt látom mikrofontól amúgy tartózkodó püspökünket, amint egy karácsonyi rock vagy könnyűzenei muzicalban fellépve, a pódiumom reflektorfényben ázva, széles mosollyal ajkán hirdeti, sőt, alkalmanként még énekli is társaival, a megtestesült Istenről szóló örömhírt. 
   
De hiszen annak idején Bach is karácsonyi oratóriumot írt, és nagy sikert futott be a Lloyd Webber Jézus Krisztus Szupersztár rockoperája is. Miért ne készülhetne például a kolozsvári zenészekkel, egyházi vezetőkel, szállodatulajdonosok és városházi elöljárók fellépésével fűszerezve egy karácsonyi könnyűzenés istentisztelet, amit így reklámoznának a mai angyalok: 
   
- Te, haver, ide hallgass, Kolozsváron a Kakasosban megszületett a magyarok megmentője, aki visszaállítja a független Erdélyt! 
Egy ilyen hirdetéstől annak idején is izgalomba jött jó néhány álmodozó, aki a római uralom vaskesztyűs kezében fuldokolt de unottan vállat vont akinek mindegy volt, ki vezet, csak jól éljünk!
   
De végül is, ébredjünk az álmodozásból! Hát miért ne cserélnénk meg legalább a műsorok címeit? Így ni: 
   
- Fülbejó műsorunk következik: mert Fülbe jó Isten igéje. Hallgassák hát az istentiszteletet a Kakasos templomból. Hm. Ez így egészen frissen hangzik. Na, lássuk a másikat?
   
- Istentiszteletet következik: szóljon az Illés együttes, akiket ezrek imádnak!  Hát, ez is igaz!

   

Istentiszteletről jut egyébként eszembe egy másik nyelvbotlás. 
A Kolozsvári Magyar Napok nyitó alkalmán egy lelkész testvérünk kapja a szót és miközben nyitja a Bibliát, bevezetőbe kezd:  
   
- Szeretettel köszöntök mindenkit és szíves megértésüket kérve én egy igei bevezetővel készültem, így kaptam a felmérést. 
   
Szóval, mi lelkészek, szíves megértést kérünk, hogy prédikálni merünk még azután, hogy ezrek imádják a jól menő sztárokat, és mint egy megváltón, úgy csüggenek egy-egy vállra felkapott politikuson. Meg is húzódnánk mi szépen a templom rejtekében, csakhogy a felmérést úgy kaptuk, hogy mégis csak szükség van ránk:  én egy igei bevezetővel készültem, így kaptam a felmérést... 

   

Az istentiszteletet emlegetve bizony el kell ismerni, hogy a vasárnap, egyeseknek valóban a nyugalom napja. Mert oly erőst belefáradnak a kellemetes hét végébe, péntek délutántól kezdve vasárnapig, hogy azt, hétfőre is kinyújtják! Pihenni kell. Ilyenkor még a fű se nő, -  mondják. 
Tehát mi, egyházi rádiósok, úgy gondoltuk, annak okáért, hogy a hétfőn pihenők nehogy rossz lelkiismerettel ténferegjenek a munkahelynek nevezett kényszerlakhelyen, kitaláltunk hozzá egy jó nevet: Vasárnaphétfő. Igen, jól hallották, vasárnaphétfő. 
     
November 8-án volt az első ilyen vasárnap-hétfő amint azt az Agnus honlapján is láthatták aznap sok százan.  


    
   




Ne feledjék tehát, november 8-tól  nyugodtan pihenhetnek hétfőn  is, vagy éppen templomba is jöhetnek, ha ott ilyenkor prédikálna valaki. Mert hát a papoknak hétfő kezdődne a hétvége és egyesek szerint ez vasárnapig el is tart. Ha tehát vasárnaphétfőn se rendes munka se templom, akkor legalább hallgassák az Agnus Rádiót. Megéri. 

   

Végül is, lehet-e hinni a szónak?  És ha beszélünk, tényleg, mondunk is valamit?
    Neves, és megbecsült közéleti személyt kértek fel szólásra az emlékezetes magyar napokon. Íme mit rögzített a mikrofon:
    
- Köszöntöm Szilágyi Mátyást, Magyarország főkonzulját itt Kolozsváron. Kérem, hogy köszöntse ő is az egybegyűlteket. 
A hosszúra nyúló csendet kutyaugatás tölti ki, majd a mikrofonnál megszólal a konzul:  
   
- Köszönöm szépen!

Lám, lám, ha hosszan hallgatunk, más veszi át tőlünk a szót.

   

Hűséges hallgatóink, a jövő évben és ha Isten úgy akarja a következő években is szeretnénk szólni és kiáltani az Agnus rádión keresztül mintegy a háztetőről, hogy fülbe jó Isten beszéde, mert a felmérés is azt mutatja azt, hogy, ha mi elhallgatunk, a kutyák fognak ugatni helyettünk.










___________________
 

Ingoványos kísérleti ország Tusványoson

Mikor a csepegő felhők közül bekanyarodtunk Tusványosra, hamar rájöttünk, hogy ez Posványos, vagy inkább Ingoványos.

Így hát óvatosan keresgéltük, hova is léphetnénk, hogy nagyon ne sározódnánk be és ne kerüljünk összeütközésbe azokkal, akik utat keresve tolonganak Ingoványos túlzsúfolt, sült kolbász, körtöskalács és sörszagú világában, ott, ahol nagyok és kicsik rövidnadrágban is csak nagyokat mondanak és kicsit tesznek.  Mégis besározódnak azok is akik a keskeny utat keresik, a tisztább ösvényeket, még a legkisebbek is!

Ahogy az emberek és kivételezett autók tolongásában próbáltunk eligazodni Székelyföld láposodó fürdőjébe zsugorított kísérleti országban, megdöbbenve láttuk, hogy itt is minden fordítva működik.

Ugyanis, ahogy helyet kerestünk maguknak, máris szigorú figyelmeztetés mordult ránk:


 

„Figyelem!!! A faházak és sátrak közé/mellé sátrat szigorúan tilos felhúzni, ellenkező esetben a sátrak lebontásra kerülnek! A sátrat csakis a kijelölt sátortábor területére lehet felhúzni!!!”

Hm. Faházak és sátrak. Még itt is ez a posványos megkülönböztetés! Nincs mit keresnie a sátornak a faház mellett!

De mit is akar mondani azzal, hogy „Ellenkező esetben”? Aha, ez a törvényhozók agyafúrt megfogalmazása! Ezek aztán értenek a nyelvtekeréshez! A naiv tehát, nem fogja felhúzni a sátrát a faház mellé, hanem átmegy oda né, ahol már egymás sátrába verik bé a szöget. Ott oszt` tüstént lebontják a sátrát a törvény értelmében.

Kik? Azok, a sejtelmesek, akik azt kérdezték tőlem is, amikor a sátor-gombatenyészet közelébe léptem:

– Hol van a nyakába akasztott kötél a címkével, vagy a csuklójáról a bilincs?

– Istálló uram, - mondám én a szeppentéstől nyelvbotolva, - a szabad ajtó, sajtó képviselője volnék, néköm aztán szabad... itt az igazolványom.

– A fenét, kotródjék ki, ha nincs bilincs, nincs kilincs!

Odébb álltam hát, miközben az a fránya törvény kaparászott a fejemben. Ott van  ugyanis még az a záró rendelkezés: „Sátrat csakis a kijelölt sátortábor területére lehet felhúzni!!!”

Tehát, a sátras jöttmenteknek, hontalanoknak, bozg..., csakis a kijelölt helyen lehet táborozniuk. A kijelölt helyen. Mi ez? Koncentrációs tábor, vagy koncen-rációs gyakorlat? Önrendelkezés? Autógnómia? Hajjaj, ki látja át a politikát?

Aztán a másik: „lehet felhúzni”. Lehet vagy nem lehet? Lehet, vagy szabad? Lehet felhúzni – így még fenyegetőbb, - morfondírozom. Fölöttébb gyanús, de egy biztos: itt, minden ellentmondó és ha valamit helyesen teszel, azért megbüntetnek! Milyen igaz ez, hümmögök, nem csak itt, hanem Ingoványoson kívül is.

Végül is úgy döntöttünk, sátrunkat nem húztuk fel, mert ha a faházak mellett nem szabad, és ha a kijelölt helyen próbálkozunk, akkor ott, akkor lebontják. Hát bontják bizony, az összes kijelölt helyen amit építettünk, bontják. A faházak már foglaltak,  valakik, míg mi oda voltunk, vagy éppen magunkon kívül voltunk, fürgébbek voltak, telelakták, teleszülték. Sátorozni meg nem tanácsos. Maradjunk, vagy menjünk inkább? De hova?

Ezeken tépelődve éppen a fősátor mellett kerülgettem a tyúkszemeket, amikor a közvetítőkocsik generátorainak zümmögése közepette, megütötte fülemet egy jól ismert hang, aki most ország-világ előtt beleköt az ó-rosszakba és visszakövetel! Nem hiszek a fülemnek, de hogy tévedés ne essék, máris ott látom az orrom előtt felirattal is megerősítve amit hallok:

„Magasfeszültség! Halálos veszedelem! Beszarábia Román föld!”

Tőkés kijelentése, miszerint Beszarbábia Romániához tartozik, rögvest felvillanyozta az egész román sajtót. Éppen ő álljon ki e dédelgetett álom mellett, erre nem számított senki! Az, hogy Tőkés visszasóhajtja a jó régi szovjet találmányt a Magyar Autognóm Tákolmányt, mely elhagyottan rozsdállik a nagy Ingoványosban 1965 óta, azt igen. De hogy megint ő legyen, aki nem csak az egykori antikommunista felfordulást hanem még ezt is megbolygatja... ez mégiscsak sokk!

Szegény rövidlátók! Végre, Tőkés egy ügyes húzással nem csak Erdélyt, hanem Besz-Arábiát is egyszerre követeli vissza! Így senki sem vádolhatja azzal, hogy csak a magyarokért küzd elfogultan, hanem mint igazi eurpópaparlameni képviselő és alelnök, az ország minden fájó baját lelkén viseli.

Megvallom, nemcsak a politikus hangja lepett meg, hanem a fősátor előtt ágáló hivatalos popóval dagasztott póló: „Tusványos 2010. 10. Kávézás 11. Pálinkázás a Vállalkozói sátorban.” Hát itt válság oka: minden reggel 10-kor kávé, 11-kor pálinka!

No, de nem volt sok időm a ködben gondolkodók fortyogásán szórakozni, mert mennem kellett a népesedést szorgalmazó sátor felé.

Megdöbbentem. A szép dombocskán tomporuló sártorban bár népes volt az előadók és hallgatók csapata is, de sehol egy kamera, közvetítő kocsi, még egy ócska felvevő se volt, sehol. Pedig a tábori sajtóház egy házzal odébb volt. Sok mikrofon zsiráfkodott ugyan a szinte minden összmagyarvolt területek képviselői előtt, de csak arra szolgáltak, hogy jobban hallhassák, amit magukban beszélnek. Kellett is, mert a szomszédban nem a gyerek, hanem a pénzcsinálás csínját-bínját oktatták harsogva, amott pedig a sport üvöltött.

A Népesedők ebben a konkurenciában, magukat buzdítgatták, mint mindig.

Hát igen, de nekem van már hat gyermekem, azaz legyek csak a helyhez hű, egy gyermekem és öt lányom, miként a székelyek mondanák.

Ahogy elnézem a feleségemet az öt férfi  meghívott szakértő között a mikrofon előtt, elgondolom, bizony jobb lenne, ha inkább az unokák emelgetésére vastagítaná tovább a derekát.

Kitettem hát szerény felvevőjét még szerényebb rádiónknak a hangszóró elé, kifeszítettem mellemet rádiónk pólójában, most én vagyok a média, na! Hátha meghallja még más is, hogy a népesedés sátrában a legtöbbet inkább a nemzet temetéséről kellet szólnia azoknak, akik a születésben feszengő jövőről akartak beszélni.

Summa sumakolarum, kiderült, hogy nemzeti családfánk állapota nem bíztató, száradófélben van. Olyan, amilyen a sátor mellett levő, száraz fatörzs, mely valaha reménykedve terjeszkedett, most fája java valamelyik betolakodó telepes házát tartja nyögve, vereséget szenvedett szolgai daccal, míg törzse itt arra még jó, hogy szebbé faragják rajta a halált.

Summa sumakolarum, kiderült, hogy nemzeti családfánk álllapota nem bízató, száradófélben van. Olyan, amilyen a sátor mellett levő, száraz fatörzs, mely valaha reménykeve terjeszkedett, most fája java valamelyik betolakodó telepes házát tartja nyögve, vereseéget szenvedett szolgai daccal, míg törzse itt arra még jó, hogy szebbé faragják rajta a halált.

Faragják ugyan rajtunk a halált, de a gyökérben még élet van.

Míg odébb a kamerák és mikrofonok előtt királyok országokat osztanak szét, adnának, visszavennének, nem akarják tudni, hogy nemsokára mögéjük a korhadt öreg törzsek és a meg nem fogant és meg nem született alattvalók fognak vádlóként felsorakozni!

De mégis van remény. Míg a megdöbbentő felméréseket a lopakodó este még sötétebbé tette és egy fiatal pár egymáshoz egyre közelebb húzódott, kiderült az is, hogy a legtöbb magyar mégis, sokgyermekes családot akar.

Ki segít nekik?

2010 júliusában